A lelkiállapotról

Tudni kell rólam, hogy erősen introvertált vagyok. Szeretem a jól megszokott dolgokat, az ismert arcokat, nem vonz az ismeretlen meg a kaland. Erre meg hülye fejjel feladom az eddigi életemet, és fejjel előre beleugrom egy ilyen hülyeségbe, hogy menjünk el a halál faszára új életet csinálni.

Lelkileg nagyon megterhelő.

Már az első pillanatoktól kezdve, miután beköltöztem az ágyacskámra Dublin hétkerben, erősen bennem van a "miafasztkeresekénitt" érzés. Sosem voltam túrista alkat, teljesen fura az érzés, hogy valamivel el kell tölteni az időt. Mert ugye nem lehet állandóan munkát keresni. De amíg nincs munkám, addig tuljadonképpen egy nagy szabadidő az életem, be kéne osztani valahogy.
Szóval mos túristáskodnom kell. Ez van, túl kell élni. Hétvégén senki sem fogja elolvasni az önéletrajzomat.

Az, hogy alapjában véve nem igényleg társaságot, szeretek egyedül lenni, itt hirtelen a visszájára fordul. Hálás vagyok minden véletlen beszélgetésért, mert nehéz a tudat, hogy nem azért nem vagyok együtt emberekkel, mert éppen nem akarok, hanem mert nem is tudok, rohadtul nincs itt senki, akihez fordulhatnék.